Szilastól Bódvaszilasig, azaz a középkortól napjainkig
Biztos források 1283-at jelölik meg a falu első említésének. A benépesülő Bódva-völgy kora középkori viszonyait ismerve úgy tartjuk, hogy a település valamikor a 12. század végén, a 13. század elején jöhetett létre. Első temploma is ekkor épül (ennek alapfalait foglalják be az 1772–73 között épülő katolikus plébániatemplomba), a falu jobbágytelkei pedig a templomdomb alatt, a szilfákkal benőtt névadó Szilas-patak partján terjeszkednek. Nem is kevesen, a kicsiny Torna megye népesebb falujaként kell számon tartani 1427-ben is, amikor 33 adózó portáját írják össze. Ekkor már Szádvár faluja, illetőleg a várat birtokló nagyhatalmú Bebekeké. Aztán Szádvár birtoklástörténete mindenben meghatározza mindennapjait: a vár árnyékában növekszik vagy fogy Szilas, ahogy minden más váruradalomhoz tartozó falu.
1686 táján a császáriak felrobbantják Szádvárt, a vidék középkor óta meghatározó igazgatási központját. Még korábban, 1674-ben a Csáky örökösöktől a hercegi rangot szerző Esterházy Pál vásárolta meg a várat uradalmával. Szádvár falainak leomlásával az addig jelentéktelen falu kiemelkedik a tornai főút porából. Egyszerre a szádvári jószág tizennégy falujának uradalmi székhelyévé válik, az Esterházy hercegek alatt jelentősége megnő, arculatát a barokk kor épületei formálják. Társadalma is megváltozik, hiszen ekkortól itt laknak az uradalom tisztjei; iparosokkal, kereskedőkkel egészül ki a helyi jobbágyság. A falu első virágkorát éli egészen 1869-ig, amikor az Esterházyak zárgondnokságától a Burgerek veszik meg.
A 19. század végére az egykori uradalmi központ fénye igencsak megkopott. A földarabolt Esterházy uradalom szilasi részét a zsarnói Koós József szerzi meg, az egykori „szádvári jószág” egyetlen család kezébe megy át. A jobbágyfelszabadítás után a századfordulóra a telkek fölaprózódnak, a földművelésből alig lehet megtermelni az évi szükségletet. 1886 táján, a filoxérajárvány miatt kipusztulnak a falu határához tartozó szőlők is. Sok család részére egyedüli kiút az Amerikába való kivándorlás. Persze, többen visszatérnek, új házsor épül a főút Borsod felé tartó végén. A 20. század közepéig rögzül a családok vagyoni helyzete: akik Amerikában szerencsével jártak, azok gyermekei és unokái is gazdálkodnak még a tengerentúlról hozott pénzen szerzett földeken.
1920. A trianoni békediktátum éve. Bódvaszilas „egy csapásra” határfalu lesz, a hegyen keresztül észak felé vivő szekérutak immáron a határsávban végződnek. Ugyanakkor Bódvaszilas lesz az új járási székhely, ezzel Torna város helyébe lép: a sáros falu egyszerre újjáéled, ismét központi szerephez jut, mint egykor, uradalmi központként. Hivatalépületeket húznak fel a főút mentén, ennek következtében épül a főszolgabírói hivatal, a körjegyzőség és a csendőrség épülete. Javul a közellátás: gyógyszertár, orvos, újabb kereskedések, iparos műhelyek, országos állat- és kirakodóvásárok mutatják a szembetűnő változást. Azután kitör a II. világháború, a Felvidék 1938-as visszacsatolásával egészen 1944 végéig a háborús évek látszólagos nyugalma jellemzi.
1944 decemberének elején a községből kivonulnak a megszálló német katonák. Jön a szovjet–román megszállás időszaka. Aztán 1945 tavaszán szedelődzködni kezdenek a faluban elszállásolt román katonák: véget ér a háború. Az államhatárok újra az 1938 előttiek. Bódvaszilas ismét járási székhely egészen 1950-ig. Időközben az államosítások, a szigorított beszolgáltatások évei telnek. 1950-től a tanácsházán dőlnek el a község dolgai. 1956 végén zajlanak a forradalom és szabadságharc helyi eseményei, majd emigrációk és büntetések következnek. Rákosi rendszerét Kádáré váltja, az emberibbnek hazudott szocializmus évei következnek. 1961-ben „Mindenki lépett egyet” – torzítja a valóságot az Észak-Magyarország cikke: termelőszövetkezet alakul, az önkéntesség – mint egyebütt persze – itt is hiányzik.
A termelőszövetkezet új barázdakiosztása lépés a paraszti létforma felszámolásának irányába. Minden átalakulóban. Bár 1983-ban a 700 éves községet ünneplik, a háromnapos csoda után nincs folytatás, a múlt ez idő tájt – munkásmozgalmi hagyományok nélkül – nem lehet a jelenben érték. Az új dolgoknak már nincs kapcsolatuk a régivel: nem abból formálódnak ki, így előzménynélküliek, gyökértelenek. Új utcák, új középületek, új házak, új emberek, új szilasiak. Elvándorlók, elöregedő tősgyökeresek. Tanácsi központ szerepkör a helyi társadalom teljes kiüresedésével. És ’89 sem hoz változást. Mindez napjainkra vegyül az értékvesztett-értékmentes valósággal, a hogyan továbbra adandó válasz hiányával. 2010-től közös az akarat végre a változásra, ez azonban önmagában kevés, az elpazarolt esztendők romjain és bénult hagyatékán is közös munkával kell takarítani és építkezni.
Végül a karsztkutatásokról. A falu fölötti Tornai-Alsó-hegy karsztjelenségeinek módszeres kutatása 1911-ben kezdődött. Persze, ekkor még leginkább úri sportot jelent az első zsombolymászás, mintsem tudományos eredményt. Azonban az első híradás nyomán 1927-ben újabb Vecsembükki Expedíció szerveződik. Azután évtizedekig elkerülik a kutatók a hegyet. Az 1960–70-es években vízföldtani, földtani, barlangtani vizsgálatok sorra hozzák az újabb és újabb eredményeket: új felfedezett barlangok, közöttük az 1961-ben feltárt Meteor-barlang, a Vecsembükki-zsomboly addig ismeretlen aknái, a karsztforrások víznyomjelzéses adatai, újabb feltárt zsombolyok és barlangszakaszok. Mindannak az alapját, amit ma a „Hegy”-ről tudunk, azt ekkor térképezik fel, ekkor vetik papírra.
(A szöveg az „In memoriam Szilas” című helytörténeti kamarakiállítás tablóiról származik, némiképp a szerző – Koleszár Krisztián – módosításával.)