A kb. 14 km hosszú és kb. 355 m szintemelkedésű tanösvény 14 állomást fűz föl és mindkét irányban végigjárható, kb. 4–5 óra alatt. Azonban mi a számozással megegyező, kevésbé meredek útvonalat javasoljuk. A tanösvény állomásait számjelzések jelzik, az útvonalat fölfestett „fehér körben piros T” jel mutatja.
1–2. séta A faluban elhelyezett indítótáblától jobbra fordulunk és a közeli kereszteződésnél balra. Így jutunk az Akácos utcára, amely a századelőn még a falu végét és a szántók kezdetét jelentette. Az utcát követve fölkaptatunk a dombon és rövidesen meglátjuk az 18. század végén épült, barokk stílusjegyeket mutató, impozáns méretű uradalmi magtárat. Annak jobb oldalán térünk le az aszfaltozott útról és a fehér dolomitmurvával borított úton haladunk tovább fölfelé, a Kavacsosnak. Előttünk a hosszan elnyúló Alsó-hegy uralja a képet, melynek egy részét fogjuk bejárni. Hátrapillantva, a falu terjeszkedik a Bódva-völgy szélén és a környező hegyek oldalában, hátterében – a Bódván túl – a kőbányászat által megcsonkított Esztramossal.
Míg az előttünk magasodó Alsó-hegyet középső-triász mészkő építi föl, addig a Kavacsos nevű dombot a felső-permben keletkezett vörös (valójában inkább lilás) homokkő és egy összecementálódott szemcsékből álló kőzet (konglomerátum) alkotja. Az ültetett erdeifenyves szélén haladó földútba a záporok és a hólé keskeny csatornákat vájtak, így a talaj alól itt-ott kibukkan a fölépítő kőzet. Az alapkőzet a talajt is megfesti: innen van annak lilás színe.
A domb kőzeteit korábban a Perkupai Evaporit Formációhoz sorolták, ma attól elkülönítve „Kavicsosi Homokkő Formációként” tartják számon. A nagy vastagságú sókőzet- (evaporit-) rétegek fontos szerepet játszottak az egész Gömör–Tornai-karszt kialakulásában. Így az Alsó-hegy legfölső szerkezeti egységként („klipp”-ként) foglal helyet a sókőzetes (evaporitos) összleten.
Az 1980-as évek elején víztározót építettek a Kavacsoson. A földmunkák során kitermelt kőzetdarabok a tározó kerítésén kívül hevernek, melyeken jól látható a kevert anyagú és bonyolult fölépítés.
2–3. séta Utunk a Kónya nevű hegy keleti oldalán vezet. Az erdeifenyvest akácbozót váltja föl, amely az út bal oldalán húzódó jókora vízmosás (a Csernaláb-gödör) szélső ágát teszi átjárhatatlanná. Az út egyre emelkedik, majd hirtelen balra fordul. A kiszélesített úton nem megyünk tovább, hanem jobbra fordulunk és egy keskeny vízmosást keresztezve erdeifenyvesben haladunk, aztán kisebb emelkedőn fölkapaszkodunk egy fiatal gyertyánosban és a völgy (Pályi-völgy) vonalát követve fiatal lucfenyvesbe érkezünk. Néhány lépés után balra mészégető kemence nyomait látjuk, a fák között jobbra pedig hatalmas kőtömb emelkedik. Mészégető kemencék gödreivel még gyakran találkozunk utunk során, azonban ilyen különálló sziklaalakzattal, mint ez itt, már nem.
A Macskatemplom hatalmas méretű mészkőszikla a Pályi-völgy oldalában. Szürkés színű, rózsaszín eres mészkőfajta (Hallstatti Mészkő Formáció) építi föl, csakúgy mint a fölötte húzódó sziklás oldalt, ahonnan elszakadt. Több helyütt törések, repedések szabdalják és a mellette fekvő kisebb tömbök is mutatják, hogy egyre aprózódik. A csapadék és a növények mállasztják, hiszen moha- és zuzmófoltok borítják, rajta bablevelű varjúháj nő.
A Macskatemplom nevének eredete teljesen ismeretlen, etimológiai párhuzamokat sem találni rá.
A kősziklától néhány lépésnyire, az út jobb oldalán kövekkel körberakott, elapadt forrás található: a Pályi-kút. Amikor a lucos helyén az 1950-es években legelő volt, a Pályi-kút még felszínre hozta a vizét, amivel a forrás mellé fektetett favályúból a marhákat itatták.
3–4. séta A Pályi-kút mellett balra fordulunk és a lucos szélén haladunk. Rövidesen erdeifenyvesbe érünk, amelyet átszelve idős gyertyánok és bükkök alkotta erdőbe érünk, fölöttünk méretes tömbökből álló sziklás hegyoldal húzódik. A sziklás oldalt követve letérünk az útról, és rövidesen nagyobb faragott kőtömbök hevernek előttünk.
A Gömör–Tornai-karszt területén több helyütt is bányásztak kemény mészköveket díszítőkőként, „márványként” hasznosítva. Ilyen „márványbánya” működött például Tornanádaskán, vagy a szlovákiai Zsarnón (Žarnov). A szilasi bányában valamikor az 1800-as évek végén fejtettek nagyobb tömböket (1896-ban Koós József márványbányájaként említik), melyeket a községtől távol dolgoztak föl. Emléke él még egy Dack (?) nevű kőfaragónak, aki itt dolgozott, illetve „szilasi márvány”-ból készült szenteltvíztartó fali medencécskéket találunk a falu és környéke katolikus templomainak (Hidvégardó, Tornaszentandrás, Bódvarákó) előterében.
A bánya kizárólag kézi fejtési eszközökkel (ék, véső, kalapács stb.), módszerekkel termelt, amit segíthetett, hogy a kőzetet több helyütt is hatalmas elválási síkok tagolják, amelyek mentén könnyen kifeszíthetők a tömbök. Terméke asztalnyi méretű szögletesre faragott kőtömb volt. Hogy miért hagyták abba a fejtést, arra még nem találtunk semmiféle dokumentumot.
Két nagyobb, megbillenten fekvő bemohásodott kőtömböt a helyén láthatunk, ám többet az elmúlt évtizedekben elszállítottak.
Mindeddig a márvány szót idézőjellel láttuk el. Tettük ezt azért, mert nem valódi márvánnyal van dolgunk, azaz a mészkő nem szenvedett nyomás, hőmérséklet hatására átalakulást: nem márványosult. A kifejezést csak a kereskedelem használja a mészkövekre, az is pusztán üzleti megfontolásból, geológus sohasem.
Ha viszont a kőzet friss törés- vagy csiszolt felületét nézzük, akkor szembeöltő, hogy rajzolata nagyon is egyedi: egymást keresztező szürke durvakristályos kalciterek járják át, töltik ki az eredeti, szürke vagy rózsaszín, sarkos, néhány cm nagyságrendű kőzetfoltokat. Képződését úgy magyarázzák, hogy a különböző színű mészkövek az üledékképződés során (szindiagenetikusan) összetörtek (breccsásodtak) és a breccsaszemek közötti hézagokat a pórusvízből kicsapódó kalcit kitöltötte (sztromataktisz-erek). A különféle félig összeállt mésziszap-rétegek összetöredezése a tengerfenék egyenlőtlen süllyedésére vezethető vissza.
Ez az ún. középső–felső-triász korú Derenki Mészkő, amely a geológusok által „derenk–bódvaszilasi pikkelyes öv”-re keresztelt Ny–K-i csapású sáv jellegzetes kőzete. Ott, ahol az alsó-triász evaporitos összlettel érintkezik, mindig éles határ húzható, ugyanis a mészkő meredek homlokfalakat alkot. A keskeny sávban beékelődő, rossz vízáteresztő tulajdonságú alsó-triász korú kőzetek itt is jelen vannak, egyik bizonyíték rá a kőfejtőtől nem messze fekvő vaddisznódagonya, amelyben szinte mindig van víz.
4–5. séta Visszatérünk az erdei szekérútra, amely rövid szakaszon sziklafal mellett (Sima-kő) halad, majd fiatal gyertyános-tölgyesen és gyökérkarros karsztbokor-erdőn keresztül kaptatunk föl, ahonnan tiszta időben szép a kilátás a falura és a Bódva-völgyre. A lejtőn látható karrmezők a karsztvidékek sajátos formakincséhez tartoznak, népies nevük: „ördögszántás”. Talajban alakulnak ki úgy, hogy a talaj humuszsavai és a (többnyire fás szárú) növények gyökerei által termelt gyökérsavak oldják, marják a mészkő felszínét és ezzel jellegzetes fülkés, gömbös oldásformákat hoznak létre, amelyek a talajból kihantolódva felszínre kerülnek. A felszínre bukkanó karrokkal szinte egész utunk során fogunk találkozni. A karsztbokor-erdőből gyertyános széléhez érünk, ahol egy jókora mélyedés szélén megállunk.
A karsztfennsík peremén vagyunk, és a karsztfelszínek talán legjellegzetesebb képződménye, a töbör (másképpen dolina, teber) mélyül előttünk. Utunk során még számtalan töbör mellett haladunk el, így már most ismertetjük kialakulásukat.
Az ún. oldásos töbrök eredeti alakjuk szerint zárt, kör alakú vagy ovális mélyedések, melyek a kőzet oldódása révén alakultak ki. A talajba szivárgó csapadékvíz ott ugyanis a növények légzésével fölszabaduló széndioxiddal dúsulva oldó hatást képes kifejteni a karbonátos kőzeten. Az oldódás mélysége függ a csapadékvíz hőmérsékletétől, a talaj vastagságától, a talaj élőlényeinek mennyiségétől és biológiai aktivitásuktól. A töbör széltében és mélységében is tud terjeszkedni, ezt elősegíti a töbör lejtőjéről behordódó talajtakaró vastagodása. Két egymás mellett fekvő töbör válaszfalának oldás általi elfogyásával pedig ikertöbör (uvala) jön létre.
Az alsó-hegyi töbrök egyikében-másikában zsomboly (aknabarlang) szája nyílik (általában a töbör fölső harmadában). Így van ez a Bak Antal töbre esetében is: északi oldalában található a Tektonik-zsomboly bejárata, amely a fennsík legalacsonyabban (kb. 445 m Bf.) nyíló, ötödik legmélyebb (77 m-es) zsombolya. A zsombolyok keletkezéséről utunk következő állomásán még bővebben lesz szó.
A Bak Antal töbre (melynek névadója a XVIII. században élt) a fentebb leírt oldásos töbör egyik jellegzetes képviselője. A töbörben szép növésű bükkfák állnak, mivel a töbör hűvösebb mikroklímája kedvez ennek a fafajnak. A gyepszintben kora tavasszal, megelőzve a lombkorona összezárulását és ezzel kihasználva a termőhely legfénygazdagabb időszakát, nyílnak a virágok, például a pillangósvirágú, védett borsóképű lednek.
5–6. séta A töbröt elhagyva hamarosan 500 m fölé kapaszkodunk, lassan a lejtő is „megszelídül”, egyértelművé válik, hogy fölértünk a fennsíkra. Az erdőben tovább menve hamarosan a tanösvény kereszteződéséhez érünk. A következő két állomáshelyhez egyenesen megyünk tovább a jelzésen. A jobbra fekvő töbörnél lesz a következő megállónk.
A Vecsembükk (vagy Vecsembikk) területén járunk, amely az egész Alsó-hegy zsombolyokban leggazdagabb vidéke: a fél négyzetkilométernyi fennsíkrészletre mintegy 21 zsomboly jut. Valójában a zsombolyok, ezek a függőleges barlangok más karsztvidékeken is kialakultak, azonban az Alsó-hegy sajátossága éppen a fent leírt nagy zsombolysűrűség.
A zsombolyok keletkezésére vonatkozóan több elméletet is ismertet a szakirodalom, azonban ma sincs olyan általánosan elfogadható képződési modell, amely minden kérdésünkre választ adna. Gondolták már a mélyben húzódó vízszintes járatú barlangok mennyezeti fölszakadásainak; függőleges, szerkezetileg kijelölt résekbe beszivárgó csapadékvizek oldó hatására kialakult, a felszínre föltörő aknáknak; töbörhöz kötött, vándorló vízvezető járatnak; illetve a karsztot egykor fedő, lepusztulásával hátráló vízzáró kőzet határán kialakult víznyelők maradványainak. A zsombolyok keletkezéséről vallott különböző nézetek azt mutatják, hogy az alsó-hegyi zsombolytípus korántsem egyöntetű, s kialakulásukban igen sok tényező játszott közre. Az itt említett kialakulási elképzelések nem zárják ki egymást és bizonyos esetekben az uralkodó kialakulási folyamatot képviselhetik.
Az út jobb oldalán két töbör mélyül és az út felőli oldalán mind a kettő egy-egy zsomboly száját is rejti. Az előttünk lévő töbör peremén a Jóbarát-, a következőben az Útmenti-zsomboly található.
A Jóbarát-zsomboly 29 m mély, bejárati részén szűk, alsó részén több mint 5 méterre kiszélesedő barlang. Nem tartozik a „nagyok” közé, szintúgy az Útmenti-zsomboly sem, hiszen az még kisebb, mindössze 7 m mély. Valójában inkább zsomboly-roncsnak tekinthető; fölszakadt mennyezetének darabjai valószínűleg elzárták az alsóbb részeit (ha folyatódik egyáltalán). Oldalain viszont jól látszanak a hengerpalást-szerű oldásformák. A zsomboly wettersteini mészkőből álló fölső falszakaszain lombosmohák és édesgyökerű páfrány-csoportok zöldellnek.
6–7. séta Az Útmenti-zsombolyt rejtő töbröt elhagyva újabb töbröt keresünk föl. Fontos, hogy a kijelölt útról ne térjünk le, hiszen a magyar–szlovák államhatár tőlünk keletre alig 100 méterre húzódik. A töbör északi oldalához tartunk, ahonnan újabb zsomboly bejáratához ereszkedünk le.
Magyarország második, az Alsó-hegy legmélyebb barlangjánál állunk. A mindössze 34×21 m alapterületet lefedő, fokozottan védett zsomboly 236 m mély, 900 m összhosszúságú és legtágasabb részén („középső akna”) is csak 9–10×4–5 m-es szelvényű.
A zsomboly wettersteini mészkőben kialakult, párhuzamosan elhelyezkedő aknák sorozatából áll. Az 1969-ben föltárt 83 m-es aknája a legnagyobb egybefüggő akna hazánkban. Falait cseppkőlefolyások, -bekérgeződések és borsókőfoltok díszítik. Az ún. Záporos-kürtő falát finom korallszerű képződmény borítja, amely érintésre „záporozva” hull a mélybe. A zsomboly levegőjének hőmérséklete igencsak alacsony, 3–6 °C körüli. Alsó aknájában a továbbjutást a visszafolyó híg agyag akadályozza.
Hatalmas, szálkőkibúvásban nyíló szája régóta ismert. Első „kimászását” 1911 nyarán, a Magyarhoni Földtani Társulat turista-hegymászóiból álló „Vecsembükki expedíció” tagjai kísérelték meg, azonban a felszereltségüket meghaladó mélység visszafordította a kutatókat. Az első térképet (61 m mélységig) Kessler Hubert rajzolta róla 1927-ben, amikor a Budapesti Egyetemi Turista Egyesület tagjai vizsgálták a fennsík zsombolyait. Aztán az 1960-as évektől kezdve egyre rendszeresebbek lettek a zsombolykutatások. Egyre nagyobb mélységeket tártak föl a Vecsembükki-zsombolyban is: 1969-ben elérték a 159 m-es, majd 1970-ben a 236 m-es mélységet. A zsomboly megismeréséhez a legtöbb adatot Szenthe István kutatásai adták.
7–8. séta Visszamegyünk a Jóbarát-zsomboly előtti útelágazáshoz és nyugatra tartunk. Az erdőben (Odor-bikk) vezető úton töbrök között haladunk, az „Alsó-hegy Erdőrezervátum” déli peremén. A fennsíkot fölépítő wettersteini mészkő rétegfejei szinte mindenütt a felszínen vannak. A karrok is mutatják, hogy a mészkövön kialakult talaj sekély, a gyertyános-tölgyes ezért is csenevész. A következő állomáshoz közeledve balról az Odor-bikk töbörsorának harmadik töbrét látjuk, melynek neve: Lészka-töbre. Egy családi történet szerint Lészka József erdőkerülőről nevezték el, akit vadkan sebzett halálra a XIX. század elején.
Az előttünk magasodó hatalmas öreg bükk kora megközelítheti a 200 évet. A fiatalabb fák közül kimagasló koronája gömbölyű és ágai közül csak az utóbbi időben kezdett néhány elszáradni. A lehasadt száraz ágak egyike a fa alatt korhad.
Amikor ez a bükk még fiatal volt, nem voltak körülötte idős fák. Bizonyíték erre az, hogy törzse már lenn elágazik, ami csak a szórtan álló fák jellemzője. Ugyanis azok nincsenek rákényszerítve, hogy egymással versengve, minél hamarabb fölnőjenek a fény felé, így széltében is tudnak terebélyesedni. Elképzelhető, hogy olyantájt kezdett el fölcseperedni, amikor a fennsíknak ezt a részét tarra vágták.
A tarvágás és az azt követő sarjaztatás (azaz hagyták az erdőt „magától” fölnőni) az erdőhasználat gyakori módja volt. A fennsík erdei eredetileg gyertyános-tölgyesek voltak, melyekben a többszöri sarjaztatás miatt a gyertyán elszaporodott a tölgy rovására. Ugyanis a gyertyán jól sarjad, bírja a gyakori tarvágást, igaz viszont, ennek eredményei a sűrűn, „csokrosan” növő fák. Ezek a fák pedig csak tűzifának, vagy mészégető kemence fűtéséhez alkalmasak, esetleg – a korábban évszázadokon át végzett – szénégetéshez.
Fennsíki tarvágások az 1900-as években több helyütt is folytak (például a Winter-erdő – a Bak Antaltól északra húzódó, Komjátival határos erdősáv; Szabó-pallag – itt a tarvágás helyére fenyveseket ültettek; Hosszú-völgy; Szobolyaszék – a Vecsembükktől északra fekvő terület). Nem szabad továbbá elfelejtenünk, hogy a több évszázados erdőgazdálkodásnak köszönhetjük a jól járható szekérutakat, amelyek a vadászösvényekkel („cserkészutakkal”) együtt szinte behálózzák a fennsíkot.
8–9. séta A nagy bükkfát elhagyva a széles erdei úton megyünk tovább. Az út jobb és bal oldalán kisebb-nagyobb töbröket hagyunk el és rövidesen fenyvesen át folytatjuk utunkat. A fenyves után az útról jobbra térünk egy fiatal gyertyánoson keresztül, előttünk újabb barlang szája és mellette beszakadások mélyülnek.
A Nászút-barlang wettersteini mészkőben kialakult szűk barlang. Járata 10 m mélység után megtörik, visszafordul és még kb. 20 m-t halad lefelé – mintegy 45 fokos szögben – omladékos végpontjáig. Nem tartozik a fennsík legjellemzőbb barlangjai közé, lévén, hogy kialakulását tekintve „kilóg a sorból”, nem zsomboly.
Tőle nyugatra két beszakadás található. Ezek a formák ugyancsak jellemzői a fennsíknak. Úgy keletkeznek, hogy a mélyben fekvő üreg, kiszélesedett repedésrendszer fölötti kőzettest nem bírja megtartani a saját súlyát, beroppan és ez a felszínen mélyedést idéz elő.
A beszakadásokban az egymásnak támaszkodó kőzetdarabok között üregek maradhatnak, melyeket az ún. kotoréklakó állatok (róka, borz) időszakosan vagy állandóan szálláshelyként használnak. A kihordott, kikapart föld esetünkben is valószínűleg erről tanúskodik.
9–10. séta Rövid séta után balra kanyarodunk és ezzel átszeljük az erdőt: tisztáson találjuk magunkat. A kerítéssel körbevett egykori kaszáló legészakibb sarkán lesz a következő megállónk.
A pallag, parlag elnevezés kopár, fátlan területre utal. A helynév igen régi lehet, bizonyára korábbi, mint ahogy a múlt századi kéziratos térképek mutatják. A Szabó-pallag eszerint elég régóta fátlan, fennsíki száraz gyep lehet. Ha még az 1960-as éveket megelőző fényképen nézzük a vadászház környezetét, akkor nagyobb füves területet látunk, amely mára – az erdőültetések következményeként – mindössze ennyire zsugorodott.
A fennsík gyertyános-tölgyeseinek helyén kialakult középszáraz, magasfüvű kaszálók uralkodó szálfüve a sudár rozsnok és a franciaperje, aljfüve főként a barázdás csenkesz és a rezgőpázsit (helyi elnevezéssel „rezeda”), melyeket – a kaszálás fölhagyásával – mindinkább más fajok szorítanak ki. Az egykori kaszáló szélein hegyi árvalányhajas foltok vannak, s a gyepben nyár végén nyílnak ki a száratlan bábakalács oly jellegzetes fészkei.
A bekerített rész ún. „vadföld” volt. A fölszántott és bevetett földet takarmánynövények termesztésére használták az 1960-as évektől néhány évtizedig. Részben ezeknek a „vadföldeknek” a termése adta a vadetetők téli szálastakarmányát.
10–11. séta A kerítést elhagyva északnyugatnak indulunk tovább és rátérünk az ún. „dózerútra”. A földút jellegzetes színét errefelé a vörösagyag adja, ami a kerékcsúszás-nyomokban lépten-nyomon előbukkan a fölszakított növényzet alól. Nem megyünk tovább a dózerúton, hanem a fák közé letérünk balra és néhány lépés után egy hajdan csinos kis épület előtt találjuk magunkat.
Az egykor híres szilasi vadászat egyik legismertebb állomásánál vagyunk, a szabó-pallagi vadászháznál. A néhány éve fölújított épület múltjának szégyenfoltjai megismétlődtek: barbár kezek ismét feltörték, kifosztották és megrongálták.
A kontyolt tornyú épület az 1950-es évek végén épült. Akkoriban, amikor a szilasi erdőgazdasághoz tartozó vadászat még a „virágkorát” élte.
A II. világháborút megelőzően Szilas határának fennsíki erdeiben a tulajdonos, a helyi földbirtokos Koós család férfitagjai és meghívott vendégei vadászgattak, illetve a falusiak által megvásárolt területen a helyi vadásztársaság tagjai.
A Koós család szabó-pallagi vadászháza helyébe építették föl az állandó vendégeket is fogadni képes épületet. Az 1950-es évektől a „tervszerű” vadgazdálkodásnak köszönhetően vadetetők, sózók és magaslesek készültek. A vadgazdagságot mi sem mutatja jobban, mint hogy 1957 szeptemberében a Kis-Kopaszgaly erdejében Lumniczer Sándor sebészorvos (agyaggalamblövő világbajnok) aranyérmes trófeájú szarvasbikát lőtt. 1958-tól pedig rendszeresen érkeztek a külföldi vadászvendégek a szarvasbőgések idején, illetve a téli vaddisznóhajtásokra, de – a kor divatja szerint – gyakran megjelentek a pártvezetők közül is.
11–12. séta A vadászházat elhagyva utunk először fenyvesben vezet, majd abból kiérve egy ikertöbröt szegélyező tisztáson haladunk. Aztán a főként gyertyánok alkotta erdőben a Kis-Kopasz-galy és a Hársas közötti völgy vonalát követjük, mígnem elérjük a tőlünk balkézre fekvő Kis-Vizes-töbröt.
A Kis-Vizes-töbör keleti oldalában húzódó, a hallstatti mészkő egyik jellegzetes változata, a rózsaszínes-pirosas árnyalatú „Hangendrotkalk”-ból fölépülő sziklás rész aljában nyílik az ajtóval lezárt Meteor-barlang bejárata.
A barlangot 1961 tavasza óta ismerik, az időszakos víznyelő egyhetes bontásával a Vörös Meteor SE barlangkutatói ekkor jutottak be a vízjáratba, melyet cseppkövek díszítettek. Több függőleges szakasz után egy hatalmas, Titánok csarnokának elnevezett terembe jutottak, amelynek hossza mintegy száz méter, így hazánk egyik leghatalmasabb föld alatti terme. A 650 m összhosszúságú és 131 m mély barlang zúzott, több kőzetegyüttest is tartalmazó zónában alakult ki. A egymásra szakadt termek alkotta Titánok csarnokának alján patak csörgedezik, amely a terem alatti törmelékben már szabályos medret vájt magának.
A járatokat és termeket hatalmas méretű állócseppkövek és cseppkőoszlopok (Titánok), bambusz- és szalmacseppkövek, cseppkőzászlók, -lefolyások, -függönyök, -medencék, heliktitek (görbe cseppkövek) forma- és színgazdagsága teszi látványossá.
A barlang a Vecsem-forrásal áll kapcsolatban, eszerint körülbelül három kilométer hosszú barlangi főágra lehet következtetni. Azonban mindeddig sem a Meteor-barlang végpontja, sem a Vecsem-forrás felől nem sikerült érdemleges előrehaladást elérni.
12–13. séta A Kis-Vizes-töbröt elhagyva leereszkedünk a barlangászok által szintén kutatott Nagy-Vizes-töbör peremére. Balról megkerüljük a valóban „Nagy” töbröt és a kősziklákkal keretezett szekérúton lejutunk a tanösvény következő állomásához.
Az előttünk lévő tölcsérszerű mélyedés oldalait a meredeken fölszakadó, vastag talajtakaró és a belőle kibukkanó mészkőtömbök alkotják, alján a talajt áttörő lyuk tátong.
A tölcsér alatt nagyobb szerkezeti repedés jó vízvezető járata valószínűsíthető. A lezúduló csapadékvíz áttöri a tölcsér aljzatát kitöltő talajt és kráterszerű mélyedést formál, ez a víznyelő „szája”.
A Pócsa-kői-víznyelő tölcsére terjeszkedik, a záporok és a hóolvadás után lefolyó víz egyre több törmeléket és málladékot öblít le a lejtőkről és hord a víznyelőbe. A terjeszkedést a „hanyatt dűlő” fák kimosott gyökerei mutatják leginkább.
A közelben, alig 100 m-nyire (a nyugati irányban emelkedő lejtő oldalában) egy víznyelőtöbör található, amely a 404-es (Kopaszgaly-oldali 2. sz.) víznyelőbarlang száját rejti. A 362 m hosszú és 116 m mély barlang az 1960-as évek óta ismert.
A víznyelőkből elfolyó víz – szintúgy, mint ami a Meteor-barlangban eltűnik – a Vecsem-forrást gyarapítja.
13–14. séta A Pócsa-kő alá ereszkedünk és a Kerek-hegy nyergére vezető út elágazásánál balra letérünk. Az út meredek lejtőn vezet lefelé. A jókora, nem túl mélyen gyökerező bükkfák némelyike a tavasszal fölázott laza talajból kiszakadt és eldőlt, ilyeneket látunk a jobbra elterülő erdőben, sőt, néhol még az úton is.
Már a meredeken lefelé vezető szekérútról láttuk az út jobb oldalán húzódó mély, V-keresztmetszetű vízmosást, amely előttünk változik patakmederré: itt lép felszínre a Szilas-patak forrásának vize.
Ismét az evaporitos összlet területén járunk. Ez különösen akkor látszik majd, ha tovább menve megfigyeljük az utat borító, apróra széthasadozott, lilás homokkő-lapocskákat. A rossz vízvezető tulajdonságú kőzet itt találkozik a jó vízvezető hasadozott mészkővel és felszínre kényszeríti annak karsztvizét. E forrás átlagos hozama 15 liter percenként, vizének hőmérséklete – nyári méréseinkkor – 12 °C körüli.
A forrást a Vörös Meteor SE barlangkutatói építették ki az idő tájt (1962 körül), amikor a fölötte elterülő Szőlősfej-kert még táborhelyük volt.
A kiépített forrás fölötti márványtáblán „Barlangkutató-forrás” olvasható. A helyiek leginkább a Szőlősfej-kerti-forrás nevet használják. A névalak a Szilasfej-kert névből torzulhatott, melynek eredeti jelentése a Szilas(-patak) kezdete, mivel a régi magyar nyelvben a fej, fő szó ‘kezdet’ jelentéssel is bírt. A névtorzulást elősegíthette, hogy a forrás fölött gyümölcsösök (a vén szilvafák az útról jól láthatók) és szőlők terültek el.
14–1. séta A gyertyánok és bükkök alkotta erdőben kétszer is keresztezzük a patakot, majd fiatal lucoson megyünk keresztül. Hamarosan egy tisztásra érünk, ahol jobbról akácbozót rejti előlünk a Szilas-patakot. Aztán a patakot követve az 1950-es években épült erdészeti major kerítése és a sűrű patakmenti bozótos között haladunk. Az erdészeti major bejáratához érkezve újból keresztezzük a patakot és a Dusa alatti úton megyünk be a faluba. A Felvégben járunk, először a Zrínyi, majd a Rákóczi és a Petőfi utcán. A római katolikus templomot és a főteret elmellőzve utunk indulópontjához, a tájékoztató térképhez jutunk. A tanösvény ezzel véget ért.